A lövés előtt

Városunkban lassan nem is tudjuk, mitől féljünk jobban. Az átjárókon száguldó autók fenyegetésétől, a zsebtolvajok előreláthatatlan műveleteitől vagy talán a büntetéstől, amit szabálytalan parkolásért róhatnak ki. A legutóbbi hírekből érthetjük, nem ezek jelentik az igazi veszedelmet. Fejbe dobtak egy fiatalt, halálos sérüléssel. Néhány nappal utána puskalövés dörrent. Dermesztő történetek. Az egyházak engesztelő imaesteket tartanak a történtek kapcsán. Mi történik napjainkban? Meddig mehet el a felindulás, hol a határa, és hol kezdődik főleg? Ezentúl Texas Állam lakosainak példáit fogjuk követni? Kardot kell fognunk kard láttán? Fegyvert ragadnunk fenyegetés hallatán? A baj sokkal előbb kezdődik. Már a gyermekneveléskor. S nekem minden porcikám attól sajog, hogy a saját gyermekem is halálra lesz nevelve, vagy minimum egy kórházlátogató depressziós lényt sikerül faragni belőle, amikor folyton visszavezetjük a szálakat a születéséig s még attól sokkal visszább. A kezdeti veszély már elmúlt hál`Istennek, és hála rövidtávon sok segítőkész embernek. De a történetnek még távolról sincs vége. Még egy egészséges felnőttet is gyorsan a mélybe lehet taszítani (ld Terror Háza, Duna-csatorna). A meggyengült idegrendszer az egyik legégetőbb problémát jelenti napjainkban. És ez már a korai neveléskor elkezdődhet, vagy pedig adódhat családi konfliktusok okán, felnőttkori túlterheltség gyanánt, nélkülözés okozta stresszhelyzet miatt, kialvatlanság miatt, egyedüllét miatt, bántások miatt, betegségek áttétele/átruházása okán. Rá is lehet nevelni valakit a letörtségre, bele is lehet szuggerálni. A bármit is tegyen, úgyis sikertelennek való beállítása, bárhogy is viselkedik, mindenként modortalannak való titulásása, a félelem belesulykolása, fenyegetettségérzet benne tartása és még sorolhatnám. Figyeljünk azért egymásra, figyeljünk a környezetünkre, családtagjainkra, s hozzátartozóinkra. Figyeljünk oda csoportjainkra. De főleg ne engedjük át magunkat becsapós hízelgéseknek, átlátszó ígéreteknek, sajnálkozó tekinteteknek és a rosszindulatú irigység keltette feszültségeknek. A gonosz pillanatok alatt lecsap. Elég egyszer nyújtani kezet, utána rögtön az egész kart követeli, majd még többet. Legyünk figyelmesek azért és lehetőleg sose merüljünk feleslegesen a letargiába, mert olyankor vagyunk legsebezhetőbbek. Ezeken túl pedig még egyet tehetünk: imádkozunk, hogy a Fennvaló szabadítson meg a gonosztól, és ne vigyen a kísértésbe. Se minket, se hozzátartozóinkat.