Az örömmámorból a kötélhúzáson át a szenvtelenségig majd a kirekesztettségi állapotig
nem is olyan nehéz eljutni.
Előfordulhat, hogy éveken át szőjük és dédelgetjük álmainkat egy távoli idegenben.
Kitartóan remélgetjük, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor hazaköltözhetünk. Amikor
ismét magunk urai leszünk és a bölcső kíméletességét, figyelmességét megerősődve
újraépítjük magunknak meg környezetünknek.
Az álmok terebélyesednek, s adódhat úgy, hogy jónéhány megvalósulni látszik közülük.
Aztán váratlan oldalakról kezdenek elérni egyes arculcsapások, s a legfelkészületlenebb
helyzetben fog találni egy-egy bukás.
Gyakran előfordulhat például, hogy jóindulattal felkaroljuk a rokonokat, aztán majd nem
tetszik az ő viszonyulásuk és az élet küzdelmeiről való felfogásuk.
De a kézzelfogható és megszámlálható kudarcok mellett bőséggel lehetnek olyanok, melyek
olyankor érnek, amikor a visszailleszkedés legjobb útján cáfolják meg minden addig hitt és
megtanult elképzelésünket.
Jól felkészülve érkezünk haza, s magunk előtt látjuk, hogy innentől már nem történhet
semmi olyan meglepetés, amit ne tudnánk könnyedén legyűrni.
Aztán adott pillanatokban rájöhetünk, hogy bizony jóval másabbak a szabályok, mint amit
régebbről őriztünk magunkban, vagy épp hoztunk az idegenből. Mert újból hazatérve már
nem ugyanaz, mint ami eredetileg körbevett.
Észre sem vesszük, hogy gyakran mi magunk változtunk a legtöbbet és csak kevésbbé a
rég áhított otthon.
Nekiveselkedünk majd elszalasztunk jó lehetőségeket és csak a fentebb és szuperebb
lehetőségekeket keresük.
Nem elégedünk meg a lehetővel, a létezővel, hanem csak az extra, a drága, a külcsínyes
kell. Nem szeretjük a kicsinyességet, szégyelljük már egyes elesettségi állapotainkat,
szégyelljük berögződött felfogásunk látványos cáfolatát. Látványosan meglepődünk, amikor
épp olyankor érkezik derült égből érkező csalódás és elveink látványos cáfolata, amikor
leginkább gondoljuk magunkról, hogy most már sikeresek vagyunk.
És elkövetkezik lassan a már sehol sem vagyunk otthon érzése. Az eredeti otthon elveszett
volt, mert azt elhagytuk, az új helyen azért, mert visszakívánkozunk a régi hazulra. Az áhított
régi haza azonban már nem is létezik, csak annak egy elkorcsosodott és félig felnemesített
változata.
Nem tetszik, hogy hazaérve a nemnek igent mondanak és az igen helyett nemet. Nem
tetszik, hogy ami szép és hasznos, azt otthon ócsárolni kell, s ami szégyenletes, ósdi és
botrányos, annak meg vidáman nevetgélni és feldicsérni.
Nem tetszik, hogy ami hazugság, azt valójában igaznak kell titulálni, és ami valóság, azt
elhallgatni és szidalmazni. Elmerülünk ebben, akaratlanul belevegyülünk, fel nem ismerve a
helyzet valóságát, és elveszünk a szavak mögött. Adott pillanatban már a vesztes oldalon
találjuk magunkat. Veszítettünk, pedig felkészülve választottuk a hazatérés göröngyös
útvonalát. Diadalmasan vágtunk neki minden széllel ellentétes iránynak, és nem azt találtuk,
amire vágytunk, amit régóta vártunk.
Valamihez képest veszítettünk. Ahhoz képest, amit el szerettünk volna érni, ahhoz képest,
amiben egy adott időszakig, egy pünkösdi királyság pillanatáig részünk is volt. És amiről azt
hittük, örökké fog tartani. De a régi, megújított otthonban már nem úgy zajlik az élet. A
szerencsekerék mindenkit megkísért, és mindenkit felfordít, még azokat is, akik betonbiztos
talajra építkeztek.
Következhet a hercehurca. Következik a nem kívánt valóság kényszerű átélése. A hazatérés
örömmámora, vágya belesajdul az elveszett és újra megtalált valóságba, amelyet oly
kitartóan próbáltunk elkerülni, és kiküszöbölni.
(Image: Nightcafe Aak automatic AI generated – https://creator.nightcafe.studio/creation/X59PfVel31G7s3T3EwPi)