Nagyon finom bodzalé készült. Egész limonádé ízű. Jó édes, egy enyhén csípős és citromos kesernyés. A meleg és esős évjárat együttesen hozta, hogy az utóbbi évek legfinomabb bodzája termett. Citrom is volt bőven, s a cukrot sem sajnálta belőle a készítője.
Rá is járt Hősünk a jó ízű limonádéra. Emlékeztette arra az egzotikus készítményre, amit a nyári kirándulás alkalmával kapott egy alkalommal fájdalomdíjként, amikor leszaladt egy 100 méteres távot.
Már szinte a végénél tartott, még három-négy pohárnyi maradhatott, nem akarta ott hagyni az edény alján. A pohár megtelt. Hősünk egy pillanatra elfordult, hogy letegye a nagy edényt. Ez a pillanat pedig végzetesnek bizonyult. Csörrenést hallott, s azon nyomban szandáján átfolyt az enyhén ragadós folyadék.
Sírt. A legszebb pohara volt. Kézzel díszített üvegpohár, festett és karcolt hagyományőrző motívumokkal. Szerette azt a poharat. Csak hétvégente és ünnepnapokon használta, hogy ne menjen hamar tönkre.
Akkor toppant be a jóakarója a helyiségbe, s az első, amit meglátott, a törött üvegszilánkok a lábánál. A nagylábujjnál pedig épp piroslott egy élénk színű tulipán szirma.
– Te ügyetlen, semmirevaló. Te összetörted a legszebb poharadat. Te beteg vagy. Hogy lehet valaki ennyire tehetetlen?
Hápogott a hősünk. A szipogástól nem jutott szóhoz. Akarta mondani, hogy hát nem is törte össze, nem tudja mi történt. Épp el volt fordulva, de szerinte nem ő törte el.
– Te nem is szeretted azt a poharat! Pedig mennyi igénnyel festettem neked azokat a tulipánokat. Te kétbalkezes gonosztevő.
Elsétált. Azóta, ahányszor csak találkoztak, az első szava mindig a pohár volt. Amikor már-már úgy tűnt, hogy megbékélt Jóakaró, akkor is belefoglalta a mondandójába okkal-ok nélkül: a pohár, amelyik eltörött. Szóba sem jöhetett, hogy másik poharat fessen. Nem, ilyen ügyetlen nem érdemel másik poharat, pedig hogy ő szerette volna. Még a többi üvegtárgyait is mind eltulajdonították, mert hát ugye nem érdemli meg, nem tud rá vigyázni.
Hősünk lassan kezdett belenyugodni, hogy a poharak rémének ismerték. Segített továbbra is a bodza gyűjtésében, cipekedett zsákszámra, s így jutott hozza egy egyszerhasználatos papír pohárhoz. Ez volt minden ellentételezés és gesztus a Jóakaró részéről.
Évekkel később, amikor már nem is szeretett volna más üvegpoharat, derült ki egy kandi kamera felvételéből, hogy mennyire rejtélyes erők verték le a szépséges tárgyat, ami annak végzetéhez vezetett. Mégcsak hozzá sem ért hősünk, méternyi távolságra tartózkodott már, amikor a csörrenés történt. Csakhogy ez akkor már senkit nem érdekelt. Sokkal fontosabb volt az a hatalmas erkölcsi fölény érzése, ami a környékbelieket hatalmukba kerítette, mindahányszor szóba került a törött pohár vagy épp a Hősünk neve.