Többértelmű félhományból, poráztatta légkör szürkeségéből bukkant fel a reménybeli fénysugár. Egy tényező, amit mindenki emlegetett, szóbeszéd szintjén nagyon vártak rá. A béke hirtelen beköszöntött egy villámszerű fénynyaláb módjára.
Mégsem erre számított a népesség. Hadra elkötelezett bakák hümmögve kezdtek körülnézni. Ez nem lehet igaz. Folytatódnia kell, a puszta létük múlik ezen.
Begubózott szemlélők hüledeznek. Szócsövet viselő illetők szeppennek meg. Középpont felemelő fényében úszó hangadó egyének megrendülten keresik a pódium szélét. Valaki megelőzhette őket, s ez felfoghatatlan. Olyan valóság, ami eltér a korábbi tényektől. Szörnyű állapot köszöntött be.
Kitört a béke, s ezzel együtt egy Kánaánra csábító, de elviselhetetlen lidércálom ölt hatalmas méreteket.
Hetek és hónapok ellenségkereső gondolatvilága dől pusztába és hiábavalóságba. Megállítani! Fogják meg! Eltiporni! Vissza a régi rendhez, az elutasító, rideg rendszerhez – hangzik minden oldalról.
Megengedhetetlen. Szembesülni annyi igaztalan csalárdsággal, igazságtalansággal. Megérinteni a puszta indítékok és kínos következmények ellentmondás nélküli valóságát. Egészen elviselhetetlen. Pedig csak egy ellenség tévedhet, bárki is legyen az. Csak azok a gonoszak, és csakis ők lehetnek a felelősek. Furamód valójában senki sem óhajtotta a szavakban oly sokat emlegetett közös nevezőt, megértést, elfogadást, és még elképzelés sem merült fel, hogy mi történhet, ha mégis elérkezik.
A béke megdőlt. Fejet hajtott az értetlenség tömege előtt, és rövidesen visszatért egy szigorúan ellenőrzött területre.