Hogy lehet ennyi embert átverni?Hogy lehetett egy embert ennyi szemfényvesztéssel koldusbotra juttatni?Hogy lehetséges, hogy a folyamatos, jószándékú segítőkészséget kifordítva úgy állítani be, mint ami jár, mint ami kötelező. Mint, amire az ember rá van utalva, s cserébe kap némi koncot, harapnivalót és kisemmizettséget, megbélyegzést az egész világ előtt…Hogy lehet kereken hét évig olyan félrevezetésekkel, olyan érzelmi zsarolás módszerekkel odaláncolni emberéleteket, s egy felnőtt meg egy gyerek életét a jövőjétől elszakítani? Hogy lehet annyira elítélni húsz és harminc évnyi emberi gyarlóságokért olyan valakit, aki csak egy éve csöppent ide, és saját szeműleg látta azt a nincstelenséget, elkeseredettséget és napi egymásnak feszülést, ami csak olyan helyen létezik, ahol még a Jóistent is már rég elüldözték maguk közül.Az ember lassan rájön ezekre, és lassanként megpróbálja a nyilvánosság elé tárni elkeseredett helyzetetét, azt az ördögi csapdát, amiből nem lehetséges kiugrani. Azzal leghamarabb saját gyermekének ásná meg a sírját és ítélné arra a sorsra, ami a megboldogult szülőanyjának időnap előtti végét jelentette. És amint egyre többen és többen látják, hogy mi történik, egyre több és több ember kerül egy láthatatlan bűvölet kötelékébe, ami nemhogy megoldaná a szálakat és a helyes útra, rendes megoldás felé vezetné az ügyet, hanem egyre bonyolítja és további változókat vezet be az eseményekbe.Az eredmény pedig még hét év után sem az, hogy a gyereknek megérdemelt anyukája, apának pedig barátnője, s felesége lehessen, akit el is fogadnának ebben a minőségben a gyerek hozzátartozói minden ágon.Nem, végső elkeseredettségig megy a küzdelem. A görcsös, rángatózásig menő felidegesedésig, a csóré bugyira való vetkőzésig fényes nappal, az esés folyamatos emlegetéséig. És a gyereket nem engedjük. A gyereknek most egyből 3 anyukája van, öt anyukája van, és nem engedjük. A mienk. Bármit teszen a szüleje, az mind rossz, csak épp eltűrjük, csak épp elhallgatjuk. Soha egy dicséret, soha egy pártfogás, hanem örökkön csak gyengítjük. Azzal csak mi nyerünk, rövidtávon legalábbis, mert így legalább még egy ideig nem képes tőlünk elvonni gyermekét. Szép lassan kikészül, majd pedig csak dolgozzon, járjon imádkozni, áldozza fel a barátai, rokonait egyenként, hogy újból lábra kaphasson. Addig is még egy ideig mi pátyolgassuk a gyereket legalább s elmesélgetjük, eljátsszuk, miként is vezettük elhunyt szülőanyját odáig, ahol már semmi nem volt előtte csak a mélység.Miként jutott a néhai, tiszavirágéletű anya már tinédzserkori szexualitásra és ennek függésére, hogyan ért el a tanulmányainak kilátástalanságba jutásáig, és utolsó éven félbehagyásig. Hogy érkezett el a gyógyszerekkel való függőségig, hogy talált újabb és újabb indokot a teremtő jóságos Isten megtagadására és felcserélni azt emberi gyarlóságok iránti vágyakozással.És ebből nem engedünk. Ez az élet s ezt adjuk tovább erőnek erejével. Ez a “jog” reánk szállt nagyszülőkre, és nem engedünk. Inkább koldusbotra juttatunk, inkább megbélyegzünk, betegnek és különösnek titulálunk, ócsároljuk szüleidet, semmibe vesszük minden cselekedetedet. Ebből az igazunkból nem engedünk. A gyerek anyja helyett nem lehet más anya. És ennek a célnak minden eszköze a kezünkben van a gyűlölködéstől kezdve a sajnálkozásig, érzelmi zsarolásig, és annak a fölénynek, ami a tények kifordításában élvonalba vitt minket. Amikor a megsegélyezett, támogatott és szociálisan ellátott pozíciót képesek vagyunk éppen rád helyezni, aki nélkül nekünk nemhogy unokánk nem lehetne, de még a mindennapjaink is valahol a hátrányos helyzetűek legsajnálatosabb helyzetében lenne.Tisztában vagyunk ezzel, s ezt a kártyát még tartogatjuk azokra az alkalmakra, amikor te elég erőt gyűjtesz fel, hogy nekifutásból feltéphesd a pandora szelencéjét. Azt sem engedjük, hanem majd szépen kinyitjuk mi helyetted, hogy beszaladhass a következő csapdádba.