Ameddig tehette, nem múlt el úgy nap, hogy reggeltől napestig ne dolgozott volna. Kertet rendezett, veteményest, virágoskertet, állatokat nevelt, tyúkot tartott, csirkéket. Azonkívül kerthelységben dolgozott, cserépgyárban, és egy jó ideig takarított.
És az eredmény, hogy a fölét, a jövedelmet mindig más inkasszálta be. Hányszor meg hányszor sétált le gyalog Szeredáig, meg vissza hazáig, aludt fűtetlen szobában, viselt évtizedes ruhákat. S az igénytelenség adott módon személyisége részévé vált.
A kevéske jutalom pedig a csend volt, hogy ellakhatott egy saját területen, egyetlen gyermeke, aki mindig a közelében volt/van valamilyen módon, meg a két unokája, akiket nevelt, majd később rendszeresen látogatták. Ennél többre nem tellett. A körülmények nem engedték, hogy magukhoz is vigyék, s kicsit vidámabb hétköznapokat biztosítsanak neki. Idősebb korában pedig vasárnaponként sétált el egész kilométert hozzájuk közös ebédet fogyasztani.
Ennyit jelent az élet úgymond egyedül való leélése. Mindig elhallgatni mások hangos igazságait, túlkapásait vagy akár gyűlöletbeszédét. Legyen az bárki hozzátartozó. S mégis kibírni a közelükben. S mégis érdekesnek találni a körülvevő világot, mégis elcsodálkozni egészen apró történéseken. Még így nyolcvan évesen is, amikor csak épp annyira lát, hogy a szobából kitapogatózik a tornácra, meg vissza.
Minden napnak meg van a szépsége.
image – nightcafe aak automated ai creation – https://creator.nightcafe.studio/creation/g9luNuqK3M3sIAhWSnsz