A járdaszélétől fél arasznyira hevert egy kinyílt banánhéj. Egy lámpaoszloptól épp két arasznyira. Mögötte másfél öl nyom jól mutatta, hogy csúszás történt. Valószínűleg nem egy egyszerű időcsúszás, s nem 5 percnyi késés, hanem egy valóságos járdszaszéli csúszás. Egy asszisztensnő vette legelőször észre. Majd rögtön utána egy bottal arra sétáló öregúr. Körülnéztek, s kicsit távolabb hevert az áldozat. Áldozat? Egy huszonéves ifjúember mintha békés álmát aludná a járdaszegélyen egy bokor tövében. Kicsit érthetetlen, hogy miért pont ott alszik, de az asszisztensnő már látott ilyent, s rögtön összeállt a kép. Azonnal intézkedett, amilyen gyorsan csak lehetett. Megnézte a légzését, pulzust mért, sebeket keresett, s hívta a mentősöket is. Mire kiértek, az ifjúember már talpon volt, s arra készült, hogy folytassa útját elintéznivalói felé. A járókelők egy kisebb csoportja vette ekkor már körül őket. Néhányan fel is ismerték s hívták a hozzátartozókat.
- Micsoda, egy banán? Az én fiam és egy banán? – Morgolódott az apa.
- Tessék, kérem? Ne beszéljen… egy banán a fekvő gyermekem megett? – Sóhajtozott majdnem sikítva az anya.
- Haha, maga viccel… hogy hogy egy banán? Igazán jó tréfa, pont a testvérem lábánál – fogta nevetésre egy fiatal hang a telefonban.
A mentősök átvizsgálták a fiatalembert, majd miután mindent rendben találtak, útjára engedték. Csak egy jegyzőkönyvet kellett még aláírnia.
Annyira nem mindennapi esemény volt, hogy a banánhéj mindenhol feltűnt utána. Akarva akaratlan. Szóbeszédben, ajándékokban, társalgásokkor és fogadtatásokban. Egészen a szarkazmus legvégső határáig. Ki sóhajtozva, ki kuncogva, ki meglepetten, de a szóbeszédben egyre jobban terjedt híre. Főszereplőnk pedig egyre jobban igyekezett elkerülni a bananánnal való találkozást. Annyira igyekezett, hogy egy idő után már a banánárusokat is kikerülte, átalment az úton ha banánkereskedést látott maga előtt. Végül a jól ismert banánüzletek utcáit is elkerülte. De a banánhéj nem kopott ki a beszélgetésekből. Már a legtávolabbi ismerősöknek is ez volt az első szó ami eszükbe jutott róla. Olyannyira, hogy egy adott pillanatban már Banánhéj úrnak kezdték nevezni, pedig sem azóta többé, sem pedig azelőtt nem csúszott el banánhéjon.
Ráragadt kézen-közön a név, s még az óvodáskorúak is már így ismerték az egész vidéken. Akár tetszett fiatalemberünknek, akár nem, a banánhéj élete velejárója lett, hiába igyekezett elkerülni.
Évek múltán azonban betévedt egy bibliakörre, ahol a jó hírnevű keresztények kényesen ügyeltek az ők keresztény mivoltjukra. Egyenként mindegyikük ismerte és előszeretettel használta az illető ragadványnevét, de így összegyűlve még nem találkoztak vele. Épp azon nap jelent meg a bibliaórán, amikor a napi ige a következő volt:
És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom. (Lk. 14,27.)
Amint az igét felolvasták épp akkor jelent meg a fiatalember az ajtóban. S azon pillanatban ért el sokakat egy megvilágosodás. Talán mind a mai napig tartana ez a felemelő pillanat, hogyha egy víg kedélyű iskolás kuncogás közben lábra nem állott volna s fennhangon meg nem kérdi a jelenlévőktől:
- Barátaim, kérem, ki szeretné a Banánhéj nevet viselni?
image – nightcafe aak automated ai creation – https://creator.nightcafe.studio/creation/o6IabPTMysH11E6SL87S