Váratlan találkozás
Kedvenc ingjét viselte. Rozsdavörös, kockás ing volt, két elülső zsebbel. Nagyon szerette ezt az inget. Csak különleges napokon viselte. Akárcsak a fehér farmernadrágját. Újdivatú, finom anyagból való. Kissé trapézos. A Plázában vette, amikor megkapta első fizetését az új munkahelyen. Sofőrnek alkalmazták, mint értékesítési ügynököt egy országos sörgyártó vállalatnál. A vérében volt az utazás, és ettől egészen megváltozott.
Mielőtt munkahelyet váltott volna, sokkal hullámzóbban teltek napjai. Gyakran feledkezett éjszakai kiruccanásokba a város kedvelt szórakozóhelyein. Néha korlátlan mennyiségű sör körül tárgyalták végig a haverokkal a hét eseményeit és más barátok kirívó kalandjait. Utána meg naphosszat tépelődött kopottas ruháiban, hogy ő miért jutott olyan szerencsétlen helyzetbe, hogy egyre kevésbbé tud lépést tartani a barátaival.
Évek óta társat keres. Leginkább annak tulajdonította lehangolónak tűnő helyzetét, hogy nincs igazi barátnője, legfeljebb lánybarátai, akikkel ugyan el lehet viccelődni, de egyikőjük sem mutatkozott hajlandónak arra, hogy részt vállaljon a magánéletéből.
Nem is volt egyszerű az ő helyzetében. Olyan tényezők hátráltatták, amelyekről a környezetének csak sejtése volt, de átfogó kép senkiben nem alakult ki. A szülők származása, gyermekkori viszontagságok, fiatalkori sérelmek, és nem utolsó sorban anyagi gondok.
Mindezen tényezők az önállóságra törekvésben hátráltatták. Mindig volt valami, ami megakadályozta, hogy egy új életet kezdjen. Hol a szülők okoztak fejfájást véget nem érő csetepatékkal, hol a „szívélyes” rokonok véleményezték elítélően viselkedését vagy sajátos céljait.
Amióta munkahelyet váltott, megszűntek az anyagi gondjai, s e függetlenség révén több mindent megengedhetett magának, kevesebb külső beleszólással. Új barátokra tett szert, kirándulni ment a hegyekbe, színházba és hangversenyekre járt.
Stabilabb életformát szervezett, naptárt vezetett a teendőkről. Hivatali ügyeket tartott napirenden, s lassanként próbált a társadalmi létrán feljebb lépni. Táncházba járt, és kifinomultabb módszerekkel próbálkozott az ismerkedésben. Népszerű szociális csatornákra és modern webes társkeresőkre iratkozott fel.
Amióta egyetemista korában elvált legnagyobb szerelmétől, csak képzeletében élt egy ideális társ alakja, de a valóságban senkivel nem tudott közeli viszonyt kialakítani. Megegyezéses alapon váltak el. „Te nem tudod azt nyújtani, amire nekem szükségem van. Neked tanulnod kell, s szórakozni. Én már egy másik fázisban vagyok” – csengett ma is a fülében. Utána még gyakran beszélgettek, de a távolság egyre nőtt, míg beláthatatlan messzeséggé vált.
S akkor egyszer csak ott ült a régóta megálmodott hölgy mellett.
Felrémlett benne az igevers, amit a templomkertben hallott múlt nyáron bibiliakörön: „Mindent szépen csinált az ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, a mit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig.” Egy tudálékos egyetemista kedvenc verse volt, aki, ahányszor beszédbe elegyedett valakivel, előbb vagy utóbb szóba hozta megvitatásra, vagy épp ezzel téve pontot valamely magyarázat nélküli jelenségre.
Hozzáért a derekához, gyengéden megsimogatta. Egy kissé megmasszírozta
– Most jó? Így milyen?
– Jobb, sokkal – érkezett a válasz.
Egyrészes, vállpántos hosszúruhát viselt. Egyszerű fodros ruha, derekán keskeny, fonott öv. Vöröses árnyalatban csillogó gesztenyeszínű haja ráborult napbarnított vállára. Ívelt domborulatai messziről magára vonták a figyelmet. Így közelről viszont ennek csak tudata hatott, és egészen bódulttá tette a férfit, mereven tekintett a gömbölyű lábujjakra, melyek körmei különböző élénk színekben tündököltek. Majd gyengéden átkarolta hátulról a hölgy derekát.
– Ne aggódjon, kapaszkodjon belém!
A hölgy egyik karjával átölelte a vállát.
Rekkenőség volt. A tűző nap fénye mindent betöltött, a levegő izzott a forróságtól. Vihar előtti csend.
Felálltak mindketten, a férfi megpróbált tenni egy lépést előre. A hölgy szintén megpróbált lépni, de kevésbé sikerült. Bicegett.
Átevickéltek a Hosszú utca parkolósávján a külső járdára.
– Várjon, hozom az autót.
Felnézett, hogy megkeresse az autót, s egészen váratlanul érte, hogy egy kisebb tömeget lát csoportosulni a közvetlen közelben. Néhány lassító járókelő, egymással beszédbe elegyedő polgárok, vagy sopánkodó idősek, akik szokatlannak találták, hogy az útszéli szegélykövön üldögéljen valaki. A rozsdavörös ingen virító szakadás is arról árulkodott, hogy a hosszú sorban virágzó vörös rózsák nem voltak számításba véve erre a napra.
De eddig még senki nem avatkozott közbe, sőt legtöbb arra járónak még fel sem tűnt, hogy itt valami rendkívüli történne, s sietős léptekkel haladott tovább.
A férfi eltöprengett. „Hol is vagyok? Mi történik itt?” Az autó az átjárón állt bekapcsolt figyelmeztető villogókkal. Odaszaladt s beült, hogy elindítsa. Szétnézett. Pár kíváncsi tekintet követte, de senki nem állította meg.
– Megütötte magát? – kérdezte ekkor egy idősebb úr a hölgytől. – Ne hívjunk segítséget?
– Hogy történhetett ilyen? Jaj, jaj, szegény. Fertelmes ez a mai rohanás – sápítozott egy nyugdíjas néni.
Az öregúr nem várta meg a választ. Telefonja után nyúlt, és tárcsázott. A néhány figyelmes járókelő összecsoportosult és mint régi ismerősök tárgyalták a látottakat.
Néhány perc múlva az autó befordult a parkolósávra.
– Jöjjön, üljön be, kérem! Megyünk a sürgősségire – mondta határozottan, de remegő felhanngal a sofőr.
A hölgy odalépegetett. S akkor hirtelen rátette a kezét sajgó derekára. Egy pillanat törtrésze alatt fordult szembe. Hátrált, míg egy nézelődő járókelő mellé nem ért, s akkor egészen más hangon megszólalt.
– Nem állt meg! Minden autó meg volt állva!
– De szaladt, nem is az átjárón kelt át, hölgyem, nem lehetett látni, hogy ott van.
– Téved! Minden autó meg volt állva. Csak ön hajtott át az átjárón, egyszerűen nekem jött!
– Üljön be, kérem, megyünk a sürgősségire… – tett még egy bizonytalan próbálkozást a sofőr.
De ekkor már forogni kezdett körülötte a világ. Elveszik a könyvét. Megszűnik a munkahelye. Az útszélen fog kéregetni, de az is lehet, hogy bezárják.
– Üljön be… – szólt még egyszer kissé siralmas hangon.
– Mindjárt itt a mentő – mondta az egyik járókelő. „És a rendőrség”, gondolta utána a sofőr.
– Jaaj, el fogja vinni a hölgyet. Nem látják, mi történik? El fogja vinni! – sopánkodott egy nyugdíjas hölgy.
– Magának még az autót se lett volna szabad megmozdítania, hova gondol? – szólalt fel most már határozottan egy farmernadrágos, birkózó kinézetű úriember.
A járókelők összefogtak, a sofőr egyedül maradt. Megingott és szédült.
– Uram, én mindent láttam. Itt jöttem lefele, s láttam pontosan – kiáltotta románul egy középkorú, szalmakalapos férfi.
A következő percben már farkasszemet nézett az első rendőrrel.
Szírénák búgása közeledett. Elhalkult, majd a SMURD-os kocsi továbbhajtott. Nem észlelt rendellenességet, de kisvártatva visszatért, s egy járókelő leállította.
– Szükség van hordágyra? – kérdezte az ügyeletes orvos. – Senki nem jelzett, hogy hol álljunk meg – folytatta kissé számonkérően.
A mentőkocsihoz vezette a hölgyet, s ellátták.
Az eddig aktívan tevékenykedő, beszédbe elegyedő, majd védekező állásba helyezkedő sofőr most lehajtotta a fejét. „A fenébe… hogy az a terebélyes fütyülő rézangyal…”, gondolta, meg néhány ennél cifrábbat. Talán házi őrizetbe kerül, vagy börtönbe. És ez utóbbi még jobb is lenne. Hogy fog ő erről beszámolni a szüleinek, rokonoknak? Örökre kitagadják otthonról. Senki nem fogja megérteni, hogy egyszerű figyelmetlenség volt. Rátelepednek, hogy talán visszatért a fiatalkori depressziója, amit állítólag örökölt. Elhíresztelik, hogy pillanatnyi felindulás miatt elvesztette uralmát a jármű fölött. Nem fogják soha normális embernek tekinteni a körülötte lévők, de még az anyósülésre sem engedik többé ülni.
– Kérem, ne erőltesse a mozgást! Ha repedés van, bármikor töréssé fajulhat – hallatszott az asszisztensnő hangja, mielőtt becsukódott volna a mentőkocsi ajtaja.
„Senki sem fogja elhinni, hogy csak egy ártalmatlan, egészen lényegtelen figyelmetlenség történt.”